Legjobb válasz
Dióhéjban az az elképzelés, hogy a valóság nem WYSIWYG (amit látsz, amit kapsz). Az az elképzelés, hogy amit látunk, megfigyelünk, mérünk, az egy nagyobb, egyszerűbb, mélyebb, ugyanakkor láthatatlan valóság árnyéka (például a matematika vagy a zene). Platón a tökéletes ideális ötletek és formák világaként írja le, és minden megtestesülés / megvalósítás, amelyet láthatunk, csak az örök eszmék halvány utánzatai. A valós kör és a Pi szám a Platóni Mennyországhoz tartozik, és a fizikai valóságot matematikailag vagy teológiailag lokális téveszmének gondolták. A késői platonisták és neoplatonisták (és neopthagoreusok) idealizmusa és teológiája negatív szkepticizmust mutat a fizika vagy a természet alapvető jellegét illetően. Lehet Isten ruhája vagy matematikai illúzió. Ma azt mondanám, hogy az Church-Turing-Kleene-Post tézis rehabilitálja Pythagorus ontológiáját, Gödel Incompleteness tétele pedig Platon teológiáját rehabilitálja (nevezetesen azzal, hogy aritmetikai értelmet ad Theaetetus tudásmeghatározásának (mint igaz, igazolható véleménynek).
Válasz
mindannyian egyetértenek az „idealizmus” szóval, de semmi közös nincs bennük, kivéve a materializmussal szembeni ellenkezést.
A berkeli idealizmus az érzékelők és az észleltek ontológiája.
A platonikus idealizmus a formák ontológiai elsőbbségéről szól, amelyek lényegtelenek (a zűrzavar növelése érdekében ezt gyakran platonikus realizmusnak is nevezik, mivel a formák önállóan érthetőek)
A kanti idealizmus az ötlet ez a világ a kognitív képességek szintézise, amelyek kategóriákon keresztül egy egyébként megismerhetetlen valóságot működtetnek. A valódi „odakinn” világnak léteznie kell, de egyébként nem érhető el és nem választható el a folyamatainktól.
A hegeli idealizmus megszünteti a megismerhetetlenségi tényező Kant összeomlik, és összeomlik az alany és a tárgy közötti különbség. A végső valóság minden tekintetben a megismert felfogása, és inkább arra alapozza ezeket a felfogásokat